Inzulinrezisztencia

Az inzulinrezisztencia (IR) azt jelenti, hogy az inzulinérzékeny szövetek (máj, perifériás szövetek: agy, izomszövet, zsírszövet) inzulin jelenlétében a normálisnál kevesebb glükózt képesek csak felvenni, ami azt eredményezi, hogy a normális biológiai válasz létrejöttéhez jóval magasabb (kóros mennyiségű) inzulin mennyiségre van szükség (Borsi-Lieber, 2014). Kialakul az inzulinrezisztenciához kapcsolódó állapot, melyet hyperinzulinémiának nevezünk, és jellemzője a jelentősen megemelkedett inzulinszint a vérben.

Az inzulinérzékeny szövetek tehát csak az átlagosnál nagyobb mennyiségű inzulin jelenlétében képesek felvenni a glükózt. Ezt az extra inzulin szükségletet a hasnyálmirigyben lévő Langerhans-szigetek ß-sejtjei fokozott inzulintermeléssel, egy bizonyos határig képesek kielégíteni. Azonban kezelés nélkül, a ß-sejtek kimerülnek, és már nem lesznek képesek a fokozott mennyiségű inzulin előállítására. Ekkor már 2-es típusú cukorbetegségről beszélünk. Ezért is szokták az inzulinrezisztenciát a 2-es típusú cukorbetegség előszobájának is nevezni.

Az inzulinrezisztencia diagnózisa összetett feladat, „figyelembe kell ugyanis venni, hogy az egyének közötti inzulinérzékenység hat-tízszeres mértékben változhat, valamint, hogy az inzulinhatás különböző okok – például pubertás, terhesség, az étrend szénhidrát/zsírtartalmának módosulása stb. – folytán, ugyanazon egyénben is jelentős mértékben módosulhat. Legjobban – de korántsem kizárólagosan – az inzulin élettanitól elmaradó vércukorcsökkentő tulajdonságával jellemezhető, hozzátéve, hogy amikor az inzulinhatás károsodása a vércukorszint kívánttól elmaradó csökkenésében is tükröződik, az már a patogenetikai történések előrehaladott állapotát jelzi.” (Winkler – Cseh, 2009, 772.o.) Azaz nem elég csak az inzulinszintet megmérni. A diagnózis a gyakorlatban cukorterheléssel, cukorterheléses vérvételi sorral történik. Ennek során a laborban nem csupán a páciens vércukorszintjét határozzák meg, hanem a vér inzulinszintjét, az inzulin-elválasztás időbeli mértékét is. Ehhez alapértékként mindig megnézik a vér éhgyomri cukor- és inzulinszintjét, majd ezt követően 75 gramm, vízben oldott szőlőcukrot itatnak a pácienssel. Ezután több ponton – például a harmincadik, hatvanadik, százhuszadik percben – újra megmérik a vércukorszintet, és vele együtt az inzulinszintet. Ennek eredményeként az orvos két grafikont kap: az egyik a cukorszintet, a másik az inzulinszintet mutatja. A gyakorló orvosok leginkább a vércukorszint és inzulinszint arányait nézik a diagnózis felállításakor, bár a szakirodalomban gyakran találkozhatunk a HOMA-index fogalmával, mint diagnosztikai mutató. (Maga az index az éhgyomi vércukor és az éhgyomri inzulin szorzatából számolandó, úgy, hogy ezt a szorzatot elosztják 22,5-el. Inzulinrezisztencia-hajlamra az utalhat, ha ez az index 2 fölött van, ha pedig az az érték meghaladja a 4-et, ott már inzulinrezisztenciáról van szó.)

Az inzulinrezisztencia oka leginkább genetikai, de önmagában az öröklött genetikai hajlam nem elegendő a betegség kialakulásához. Az inzulinrezisztencia megjelenésében fontos szerepet kapnak a megváltozott életmódból adódó környezeti tényezők:

  • a helytelen táplálkozás (rendszertelen, ritka étkezések, túlzott kalória-bevitel, a rostszegény táplálkozás, a zsírdús, telített zsírsavakban gazdag ételek preferálása)
  • fentiekkel szoros összefüggésben a túlsúly, elsősorban a hasra lokalizálódó elhízás
  • a mozgásszegény életmód (rendszeres sport hiánya ugyanúgy, mint a közlekedés gépesítettségéből fakadó mozgáshiány)
  • a fokozott stressz (Molnár, 2009).

Az inzulinrezisztencia előfordulása nagyjából megegyezik a cukorbetegségével (körülbelül 8%), illetve meg is haladja azt. Pontos felmérések azonban – a szűrés hiánya miatt – nem állnak rendelkezésre. Az inzulinrezisztencia leginkább a nőket érinti, akiknél túlsúly esetén már fiatal felnőttkorban is megjelenhet ez a probléma. A kezelés teljes életmódváltással jár: megfelelő diéta (napi ötszöri étkezés, szénhidráttartalom és kalóriák figyelése hasonlóan a cukorbetegek diétájához valamint a cukortartalmú és a fehér lisztet tartalmazó ételek kerülése) és rendszeres sport – a mozgás ugyanis nagyon fontos szerepet tölt be a szénhidrát-anyagcserében. Szükség esetén gyógyszerrel (általában metformin-hidroklorid hatóanyagú készítménnyel, mint pl. Metformin, Merckformin) is segíthető az inzulinszint beállítása. A diéta, a mozgás és a gyógyszeres kezelés együtt „hármas alapkezelés” néven vált ismertté. Az életmódváltás egész életre szól, ugyanis ez egy krónikus betegség, nem gyógyítható meg teljesen, de a megfelelő kezeléssel akár tünetmentesség is elérhető.

Az inzulinrezisztencia a férfiak termékenységére is hatással van, de ez a mai orvoslásban még egy kevéssé ismert terület. Míg a nőgyógyászok jelentős része  már hallott arról, hogy a PCOS mögött IR áll(hat) és jó esetben továbbküldi a pácienst endokrinológushoz (főleg, ha túlsúlyos a páciens), addig az andrológusok ha nem találnak sem szervi, sem hormonális, sem gyulladásos okot a gyenge spermakép mögött, széttárják a kezüket. Pedig a szénhidrát anyagcserezavar nem csak a nők betegsége! Íme egy videó, amelyen egy tájékozott orvos(nő) beszél mindezekről.

Nincs még vége, olvass tovább!

2 Trackbacks